27 Oct 2014
Donyeck gyermekei
Profile photo of Mark Bartalmai
Share
Három lány foglalt helyet kamerám előtt. Az ember azt gondolná, szégyenlősek. De a vélt szégyenlősség mégis valami más – trauma. Egy háború miatt, ami tulajdonképpen nem is létezik, ha hinnénk a nyugati meg a német sajtónak. Egy háború, amit Európában senki sem vesz észre. És mégis létezik. Itt, Donyeckben Ukrajna délkeleti részén, ahol már több mint  két hónapja élek. Az egymilliós nagyváros kellős közepén, amit az ukrán hadsereg naponta bombáz.
A háború itt van, közénk férkőzött, közém és a három lány - Paulina, Nasztya és Katya - közé. Belegégett a szemükbe, a hangjukba, a lelkükbe. Engem elfogadnak, mert mostmár én is ebben a háborúban élek ugyanúgy, mint ők. 2014. szeptember közepét írjuk és Donyeck egyik menekültházának csupasz helyiségében ülünk. Szükségünk volt egy kis időre, amíg rászántuk magunkat erre az interjúra. Donbassz emberei már nem hisznek Nyugatban, Európában, Németországban. Azt mondják, „a Nyugat elfelejtett, cserben hagyott minket“. A Nyugat nem tud semmit a halott civilekről, a mindennapos bombaháború áldozatairól. „A Nyugat nem törődik velünk. Sőt a kijevi juntát támogatják, ami pedig megöl minket.“ Mindig összeszorul a torkom, amikor ezt mondják – mert tudom, hogy igazuk van. Senki sem tudja Nyugaton, hogy Paulinának, Nasztyának és Katyának többé már nincs otthona, mert lebombázták. Ugyanúgy, mint az iskolájukat is és az óvodát is Donyeck északnyugati részén, közel a városon kívül eső repülőtérhez. Ugyanúgy mint, azoknak a gyermekeknek és családjaiknak házát is, akiknek száma már meghaladja a százat és akik most szintén ebben a menekültházban élnek. Sok ilyen menekültház és –tábor van Donyeckben és környékén, melyet a nemzetközileg el nem ismert Donyecki Népköztársaság adminisztrációja tart el. Tüzes eső Katya a legidősebb, ő kezd el beszélni: „Már öt éve élek együtt osztálytársnőmmel. Egy iskolába jártunk, ami nem valami nagy. Tavasz elején még minden rendben volt, csak annyit hallottunk, hogy Kijevben történt valami. Nem nagyon édekelt minket, nem is gondoltunk rá, hogy itt is történhetne valami. Teljesen normálisan éltünk, mint minden gyerek. Aztán bombázni kezdték a mellettünk levő repülőteret. Féltünk és állandóan hazaküldtek, hogy ne legyünk kint. Szóval a repülőteret bombázták és mi mindig lemententünk a pincébe. Utána, a pontos dátumot már nem tudom, hét órakor elkezdtek megállás nélkül lőni. Kimentünk a balkonra és az egész ég tele volt tüzes esővel. Még pizsamában voltam, rövidnadrágban, még meg se fésülködtem. Hisz nem is volt rá időm. Kint voltam, odarohantam egy kislányhoz és abban a pillanatban [lövedék] csapódott be mellettünk. Mindannyian a pincébe rohantunk, szörnyű volt. Az összes ablak szétrobbant. És ezek a zajok! Az a kislány és én csak ültünk ott, a pici három éves és megkérdezte: ‚Nagyi, mi történt, hol van mama?’ Anyukája Donyeckben volt.“ Eltalálták az iskolát „Reggel ötkor felébredtem“, meséli Nasztya, „mert megint el kezdték bombázni a repülőteret, szörnyű volt. A pincében száraz kenyeret ettünk, mivel más nem volt. Megint nagyon korán elkezdtek lőni és mindnyájan a pincében voltunk. Még pizsamában voltam, amikor idejöttünk (a menekültházba – a szerző megj.). Út közben aludtam, mivel ott nem tudtam elaludni. Mert attól féltünk, hogy összeomlik a ház felettünk. Ide menekültünk, mert a gázat és a villanyt már lezárták. Paulina, a kishúgom, éjszakánként állandóan felébredt, sírt és azt mondta, hogy fél. Nagyon sokat lőttek, mindig láttuk a füstöt. Az egyik barátnőmnél ott a ház telejsen leégett és az egyik nagybátyja tüdejébe szilánk fúródott. Meghalt. A föld tele volt törmelékkel és a becsapódások rengeteg nagy lyukat hagytak maguk után. Az iskolát is eltalálták – négyszer. Egyszer a tornatermet, Paulina osztályát, a bejáratot és még valami mást is, már nem tudom mit. Csak arra gondoltunk: hova menjünk most? Egyszerűen mindenre lőnek, minden ablakba, és az nekik mindegy, hogy él-e ott valaki, vagy sem.“ Paulinát is megkérdezem, hogy akar-e mesélni nekem. Nővére, Nasztya válaszol helyette: „Nem mer beszélni, még mindig fél.“ Nagy szemeiben látom ezt. Kis szájacskáját erősen összeszorítva a semmibe bámul, amibe egy gyermeknek sem szabadna néznie. Haza akarok menni Nasztya és Kátya mesél. Úgy mesélnek, mintha nem lenne többé holnap. Lelkük megkönnyebbül egy pillanatra. Valaki meghallgatja őket. Nem sokat kérdezünk, és egyre több bukik ki belőlük – mintha valaki egy láthatatlan zsilipet nyitott volna meg. Mesélnek a barátaikról, hogy mennyire hiányoznak nekik és nem tudják, hol vannak, történt-e velük valami. Elmesélik, hogy osztották meg száraz kenyerüket egy öregember kutyájával, hogy „meg ne haljon. Hisz az öregembernek már csak ő maradt.“ Mesélnek Katya barátnőjéről is, aki szüleivel menekült és elkezdték lőni autójukat. Apukáját agyonlőtték és a lány a sérült anyukáját az erdőbe cipelte, el a lövöldözésből. De már nem tudta megmenteni – anyukája is belehalt sérüléseibe. Kátya barátnője néhány napig kenyéren és teán élt és sikerült átmenekülnie Oroszországba nyagymamájához. Mesélnek több osztálytársukról is, akik menekülés közben testükkel védték kis testvéreieket és életükkel  fizettek ezért. Azt mondják: „Olyan szörnyű, hogy gyerekeknek kell meghalniuk. Még olyan fiatalok és még nem tudnak semmit.“ Alig 13 évesek szájából hangzik el ez. Hirtelen megszólal Paulina: „Keresztapám ablakán szilánk repült be.“ Ránézünk és biztatva rámosolygunk, hogy meséljen tovább: „Haza akarok menni“, folytatja. „Hiányzik a babám. Úgy öltözteted fel, ahogy akarod. És bújócskázni is lehet ott.“ Kívánsága lefegyverző. Amikor Donyeck biztonságos központjába menekültek, mindent ott kellett hagyniuk. „Csak két pólóm van és két rövidnadrágom“, mondja Katya. „Nekem is“, szólal meg Nasztya. „És nemsokára jön a tél. Azt hittük, nemsokára visszamehetünk. Olyan szép volt ott és most minden le van rombolva. Lea, a barátnőm most egy ócska, régi házban él, mert az övé teljesen beomlott. Ha esik az eső, akkor a falon csurog le a víz. Megpróbálják megjavítani. Hogy mi lesz télen, azt nem tudják, fűtés nincs, csak csupasz falak. Hideg lesz.“ Repülőgépek és tankok Kibeszélik magukból egy fél órára lelkük terhét és mi tudjuk, hogy naponta ugyanazt élik át, mint mi. Bombázásokat, itt ebben a kerületben is – újra és újra, éjjel, nappal. És azt is tudjuk, hogy mégsem azt érezzük, amit ezek a gyermekek. Megrázkódtatásaink fel sem érnek az ő traumájukkal, ami egy egész életre beléjük vésődik. Azt kérdezzük, akarnak-e mondani valamit a kijevi, a németországi, az angol vagy a francia gyermekeknek. Válaszuk a mélységekig meghat minket és úgy érezzük, hogy lehet jövő a halál, a bombák, a tankok és a szörnyűségek után is. Majd egyszer, valamikor. Azt mondják: „Ha például azt mondanák: ‚Nincs kedvem suliba menni, nem akarok korán felkelni’, azt válaszolnám nekik, hogy jobb korán felkelni, mint bombákra fülelni az ablak mögül, mint dohos pincében ülni patkányok és egerek társaságában. Hogy jobb kialudni magad és korábban felkelni, mint ezt hallgatni. Hogy nem kell látniuk, hogyan lőnek, hogy nem kell látniuk a robbanásokat, amiket mi láttunk, hogy nem kell látniuk ezeket a vadászgépeket, hogy nem kell látniuk a tankokat. Valószínűleg ilyet még nem láttak, akkor sem, amikor a Majdánon történt ez, vagy már elfelejtették. Szüleiknek azt kívánjuk, hogy gyermekeiknek ne kelljen ilyet látniuk, hogy jó soruk legyen otthon. És azt mondanám, hogy szerencsések, mert éjszaka tudnak aludni, mert mindig van mit enniük, mert a saját házukban lakhatnak, mert a legjobb barátaik ott vannak velük.“ Katya még hozzáfűzi: „Legjobb barátnőm most Cherson-ban van. Most már nem láthatom őt. Egész gyerekkorunkat együtt töltöttük és most elment. Ez olyan kár. Nekik szernencséjük van, hogy minden nap láthatják barátaikat, nem úgy mint mi most.“ A búcsú napján meglepetésemre kapok egy ajándékot. Egy képet virágokból, fűből és magvakból. Egy képet, amit az egyik anyuka készített gyermekével. Bombatámadás alatt. Hogy ne a félelmükre figyeljenek. Lena, a kép készítője sír, amikor átadja nekünk. A képen valami hullik az égből, cseppek, nem bombák. Lehet, hogy könnycseppek – gyermekkönnyek Donyeckből. Donyeckből, Donbass városából. Európa egyik városából. Egy városból, ahol háború van. 2014-ben. Egy háború, amit Európa nem lát.Skærmbillede 2015-06-07 kl. 11.56.14
Profile photo of Mark Bartalmai

Mark Bartalmai

Mark Bartalmai ist ein deutscher unabhängiger Journalist, Kriegs-Korrespondent aus der Ukraine und Dokumentarfilmemacher. Mark Bartalmai er tysk, uafhængig journalist, fredsbevarer, uden for mainstream-medierne, antipropagandist, fotograf, dokumentarist og krigskorrespondent udfra idealerne om fred, menneskelighed og retfærdighed. Han viser virkeligheden og kæmper mod propaganda. Læs mere om Mark Bartalmai på

http://kaceo.info/
Hat Ihnen der Artikel gefallen?
FREE21 steht für nicht embeddeter, crowdfinanzierter Journalismus. Helfen Sie uns noch besser zu werden und unterstützen Sie uns! Jeder Euro fließt in die unabhängige journalistische Arbeit.
einmalig
Spenden
.
Jetzt fördern
Mitglied werden!
.
Magazin
.
Überweisung
GLS Bank
Kontoinhaber:
Verein zur Förderung unabhängiger journalistischer Berichterstattung e.V.
IBAN: x-2100
Name der Bank: GLS Gemeinschaftsbank eG
BIC: GENODEM1GLS
Kommentar schreiben
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!